Otto
– Dal
paradiso all’inferno –
A mennyből a pokolba
Azok után, hogy Alex felfedte a
kártyáit előttem, önkéntelenül is fedezékbe vonultam. Odaveszett a vak
bizalmam, és a terveimmel egyre csak Crusadert bombáztam, meg a
mindennapjaimban újra szervesen részt vevő Matteót. Eleinte rémesen furcsa
volt, hogy lényegében a napom minden pillanatában legalább egy rendőr van
mellettem, de különös biztonságérzetet adott, így hát hamar hozzászoktam.
Tulajdonképpen egy idő után
elkezdtem élvezni azt, hogy minden nap suli után nyomozósat játszhattam
valamelyik rendőrrel. Bár ők kifejezetten gyűlölték a tényt, hogy én játék
szintjére degradáltam a rideg valóságot, de könnyebb volt vele így megbirkózni.
Egyszer, egy különösen szerencsés napon, Will még egy megfigyelésre is magával
vitt. Igaz, csak ültünk a kocsiban, kávéztunk, meg borzalmas utcai pizzát
ettünk, miközben semmiségekről csevegtünk, de én élveztem. Ráadásul hasznos is
volt, mert rengeteg információhoz jutottunk – legalábbis a nyomozó váltig
állította, hogy így van, én azonban nem értettem, hogy az, hogy embereket
láttunk bemenni helyekre, hogyan visz bármiben is előbbre, de bíztam
Crusaderben.
A nyomozó elmondása szerint voltak
beépített zsaruk a Mastroianniknál, ennek ellenére sem tudtak semmit arról,
hogy hol találhatnánk meg őket, vagy hol üthetnénk rajtuk. Vagy tudták, csak
nem akarták elmondani, mert nem akarták, hogy bármi hülyeséget csináljak.
– Arra még nem gondoltak – kezdtem,
harapva egyet a mostanra már rémesen hideg pizzámból –, hogy ugyanúgy, ahogy
nekünk vannak beépített embereink náluk, úgy nekik is a rendőrségen?
– Tudjuk, hogy belső emberekkel
dolgoznak – sóhajtott fel Crusader, a mostanra már kissé túl hosszúra nőtt,
sötétszőke tincseibe túrva. – Ezért kezelünk minden, a szervezetükkel
kapcsolatos ügyet kiemelten bizalmasan. És mindenki, aki az egységhez kerül,
többszörös átvilágításon megy keresztül.